Kellően távol van már, hogy írjak erről is.
Azt mondják, az egyetemi évek a legszebbek az ember életében: barátok, szerelmek, bulik mint előtte és utána soha, stb. Hát, ezek nekem is megvoltak, de nem úgy és nem abban a formában :)
Kezdjük tán ott, hogy gimiben nagyon jól éreztem magam - egy nyitott, elfogadó légkör volt mind a tanárok, mind a diákok részéről. Valahogy úgy éreztem -főleg álltalános után - hogy lehet szabadon lélegezni, fejlődni, barátkozni, nem kell kötelezően szégyellni magad, stb. A mai napig onnan van a legjobb barátaim jelentős része. Nyugodt, kiegyensúlyozott voltam - azóta se :). Láttam perspektívát és nem csak szakmait és nagyon vártam az egyetemet a bevezetőben emlegetett dolgok miatt.
Ahova először is be kellett jutni..Nagyon nem volt egyértelmű, hogy ez sikerülni fog, de összekaptam magam és meglett! Azon a nyáron kb egyfolytában vigyorogtam, hogy engem matekból felvettek, progmatra - aki jobban ismer tudja miért :)) Emlékszem, elmentünk családdal nyaralni és végig úgy éreztem, én vagyok az élet császára. Nem büszke voltam, hanem valami elmondhatatlan jó érzés volt feküdni a napon és azt gondolni, hogy igen, faszi, megvan! Mostmár hátra lehet dölni, és kérni egy sört - amit akkor még nem tettem, csak ritkán.
Ősszel, beíratkozásnál még mindig nagyon jó érzés volt, amikor kimondták: Ön mátol Egyetemi Polgár – akkor még azt hittem, hogy ez jelent valamit.
Úgy gondoltam, hogy a beilleszkedéssel nem lesz gond, hiszen ha valaki már idáig eljut, az nyilván nem hülye - már hogy nem értelmi fogyatékos-, legalább ezt nem kell bizonygatnom. Sajnos ez nem így van. Száznyolcvan fős évfolyam voltunk (progmat, közgáz-progmat) és nem igazán találtam meg a hangot évekig 1-2 emberen kívül senkivel - de velük is csak a mindennapi dolgokkal kapcsolatban: jegyzetet kértem el, stb. Buliztam én sokat, de főleg volt gimis barátokkal és az ő évfolyamtársaikkal, barátaikkal.
Azt viszont éreztem, hogy kizárt hogy 180 emberből mindenki elutasító - vagy legalábbis távolságtartó legyen, valamit én cseszek el, de nagyon.
Eleve nem vagyok kezdeményező, más meg miért jönne oda. Bementem előadásra - ha bementem - eljöttem haza, annyi. Lehetőséget se adtam nagyon kontaktra.
A helyzetet súlyosbította két dolog: egy - nyilván reménytelen- szerelem, és az a tény, hogy a matekból nem voltam olyan nagyon jó. Minden félévben átmentem, de baromira nem ment és akkor még nem is érdekelt (amit már bánok).
Azt éreztem, hogy körülöttem mindenki éli az életét, haverok már nem hozzám jönnek esténként, hanem a barátnőikhez -vagyis nem heti 5x csak 3x :D-, én meg így nem jutok egyről a kettőre.
Gondolkoztam annó sokat, hogy mitől lehet ez, és sajnos teljesen rossz következtetésre jutottam: hogy hát azért, mert én egy buta, rém unalmas, húgyagyú, műveletlen csávó vagyok - abszolút kihagytam a számításnól, hogy pl nekem van egy olyanom, hogy beszédhiba :) Csak évekkel később esett ez le, amikor panaszkodtam egy barátomnak, hogy a multkori buliban is a haverján látszott, hogy mennyire utál és biztos nem tudta elképzelni, hogy minek vagyok én ott, stb "- Hülye vagy. Csak nem értett és próbált figyelni!". Akkor kattant be, hogy "hmmm, lehet hogy ezért van minden? Ez tényleg csak technikai dolog?" Sajnos elég későn jöttem én rá erre, de ezt majd lentebb.
Pedig sok helyre jártam -többre mint most, bár az se kevés így 43 évesen- moziba, koncertekre, színházba, sokszor a barátaimmal de sokszor egyedül, amit mostmár nem tennék - de igazán se a filmek, se a koncertek nem maradtak meg 2 napig se, mert állandóan a saját nyűgömmel voltam elfoglalva. Totál meghasonultam, nem bírtam mit kezdeni a helyzettel. Barátaimnak is állandóan panaszkodtam, sőt, egészen vállalhatatlanul viselkedtem velük nagyon-nagyon sokszor. Máig csodálom, hogy hogy a francba nem útáltak meg. Kérdeztem is ezt mostanság, azt válaszolták mosolyogva: "Háááát, nem volt egyszerű!" :D
Ja, és baromira útáltam magam, de hát ez az eddigiekből úgymond egyenesen következik :) Egyetemmel - illetve főiskolával, mert az volt az akkor még JATE-n a progmat- nem törődtem, nem is ment. Ez a kettő egymást erősítette: nem ment mert szartam le és szartam le mert nem ment :)
Aztán -valahogy- csak megcsináltam, de 4-5 évre nem tudtam menni Szegeden, mert az átlaghoz kötötték.
Bár én akkoriban mindent a magánéleti nyűgjeimnre fogtam, mikor lediplomáztam, nagyon megkönnyebbültem. Még ugyan mindig úgy hittem, hogy ebből nem fogok megélni -mert ugye hülye vagyok hozzá default- de valami nagyon nyomasztó érzés megszűnt.
Aztán elkezdem dolgozni itt-ott, és rájöttem, hogy jééé, ez nekem megy....Jéé ezt szeretem (illetve programozni mindig is szerettem)...Sőt, tudom is! Nem érettem miért, de sokkal jobban éreztem magam :)
Aztán egy baráti sörözésen, egy 10-20 nevű helyen (később Kócsag, Old Man's, már régóta zárva van), egy srác mondta, hogy "- Te, hát miért nem csinálod meg a negyed-ötöd évet az ELTE-n? - Hát mert átlag, meg ez-az...- De oda csak főiskolai diploma kell! - Igen? -Igen!"
Ezen aztán beindult az agyam, hát de Pest meg mittomén...Szerencsére nővéremék nem messze laknak az infó parktól, szóval a lakhatás, közlekedés nem volt gond. Sokat vacilláltam és már nem is tudom, hogy, de belevágtam.
Az ELTE viszonylag sima ügy volt, mert már érdekelt is, tanultam is, matekból nem lettem ugyan jobb, de hármas megvolt, többi meg szakmai infó tárgy volt, azokat meg szerettem.
Évfolyammal most sem volt túl sok kapcsolat, de hétfőn mentem fel és csütörtökön már jöttem is haza, szóval...De sokkal lazább voltam, szerettem azt a korszakot. Aztán 2001-től programtervező-matematikus vagyok, juhúúúú! :)
Magánéletben sokminden nem változott . JATE-n rettegtem attól, hogy majd 40 évesen is a szüleimmel lakom és nem lesz senkim, és lám, pont így lett. Csak leszarom. Ténlyeg. Közel sem olyan szörnyű, mint látszott annó.
Arra meg sokadszor jövök rá, hogy ha van munkám és szeretem, amit csinálok, akkor nagyjából a többi dolog is automatikusan a helyére kerül - azóta volt egy durvább krízis ami valószínű másik poszt lesz - de lett állásom és meg is oldódott minden más.
