A lefele tartó spirál I.

Na szóval ott tartottam, hogy kirúgtak. Az első sokk hevében el is mentünk inni egyet a közeli mozi büféjébe, egy unicum és egy sör után annyira nem tűnt tragikusnak a dolog. Havernőmre is ráírtam hogy mi van, vele is ittunk rá egy (de inkább több) sört, megállapítottuk, hogy elmennek az anyjukba,
egy picit jobban éreztem magam, mint reggel tízkor, a meeting végén.
Tragédia nincs, végülis rengeteg fejlesztő cég van Szegeden. De tényleg, annyi, egy kívülálló el sem hiszi. (Azért ilyen volumenű kevés, vagy akkoriban kevés volt, fel lett rakva a mérce rendesen).
Egy dolgot tudtam: ha egy mód van rá, nem akarok távmunkában dolgozni, kellenek a kollegák offline,  meg iroda, ahova naponta be kell járni, stb stb. A legtöbben pont az ellenkezőjére vágynak, és ha olvassák, gondolják, hogy hát hülye ez, noormális? Mazochista, hogy kényelmesen, otthonról akár kisgatyában is dolgozhatna, oszt nem? Hát, erre csak azt mondom, egy cimbora fél évig próbálta ki ezt önszántából és olyan szinten únta szét magát, hogy sikítva ment vissza a régi cégéhez. Na most ezt én majdnem tíz évig csináltam :)
Persze mindig "két dolog van", egy nem eléggé szívatja az embert, beleszerettem egy nőbe, akibe nagyon nem kellett volna és így ennyi év után nekem is nagyon röhelyes az egész, egy dolog jut eszembe h "de méééééé???", de akkor nagyon intenzíven éltem meg és felülírt tképp mindent.
Nem megyek bele, (számomra) szokásos sztori: jóban voltunk, jártunk erre-arra, én bekattantam, nem modtam meg, de elkeztem egyre hülyébben viselkedni, nagyon besokallt, került is, kibékültünk, jóban vagyunk :) ez kb 1-1.5 év. Az azért depiből elég sok :) Mert ugye mit csinál ilyenkor az ember? Keres mást. Na de én? Ekkoriban volt pár sikertelen próbálkozás ami a blogon "Elcseszett randik" címszó alatt található meg.
Na ilyen nehezítő körülmények közt álltam neki munkát keresni. A többieket 1-2 hónap alatt felszívta a piac, és engem is majdnem, mert egy volt kollega haverja egy képalkotó cégnél dolgozott, és kerestek embert. Be is mentem interjúra, a teszt elég jó lett, az alapján visszahívtak. Az akkori igazgatónő azonban nem mert közvetlen alkalmazni, mert napi videó meetingek voltak az amerikaiakkal (a mostani cégemnél meg a Linziekkel, na? :)), izé-hozé, de az Egyetemmel, pontosabban a Radiológiával (CT/MRI képelemzés, tök érdekes téma) volt egy közös projektjük, aminek keretében 4-5 ember dolgozott egyetemi alkalmazásban velük.  Úgy végülis felvett a Radiológia, de nem ment símán: az üzemorvosi álltalában programozóknál nem nagy dolog: le tudod-e olvasni a szemész táblát, vérnyomás, sztetoszkóp azt jó. Na de ugye engem egy egészségügyi intézmény vesz fel, itt sokkal szigorúbbak a szabályok. Igazából ez se gond, de az üzemorvos megijedt: "De....nem fog betegekkel bánni, ugye?" Nem, mondom, programozó vagyok, kórterem közelébe se megyek, ha nem muszáj. "az jó....dedede" és nem hitte el. Aztán beszélt vele a projektvezető az egyetem részéről, azt hiszem az igazgatónő is, akkor már teljesen korrektül állt a dolgokhoz. Mivel eü, mellkas röntgen, szemészet, engem elküldött neurológiai vizsgálatra is, de végülis minden OK volt.
Fél évig voltam a cégnél - mégis sok jó sztori van, külön posztot érdemelne -, ugyanis féléves szerződéseket kötöttek az egyetemmel, de mondták h ne aggódjak, mindig megújítják. Kivéve, ha jön egy új gazdasági igazgató és úgy nem dönt, hogy nem kell ez a projekt :) Persze, hogy így jártam, ötünk közül párat felvett maga a cég, engem ugye továbbra se, így párunk munkaviszonya megszűnt. De jó fejek voltak, búcsúztatás, ajándék és persze hangsúlyozták, hogy a munkámmal nem volt gond, de így jártam.
Aztán elkezdődött az interjúkra járás: voltam egy halom cégnél de interjún -ahova nem egyszer leizzadva estem be, mire odaértem izgulásból kifolyólag- megijedtek tőlem, amit bizonyos szempontból értek. Amit viszont nem, hogy ott volt a szakmai önéletrajz - A CV- amiben akkorra már egész szép referencia volt, jópár projekt, programnyelv, módszertan, teamwork, agile stb és tudtommal van olyan, hogy próbaidő. 1-3 hónapig bármikor elküldhetnek indoklás nélkül, ha mégis "gáz a csávó".
De nem. Persze a "majd értesítjük" általános gyakorlat bárkivel szemben, de azért hihetetlenül bosszantott.  Na most ha ehhez hozzájön az a depi, amiről fentebb írtam, az ember elkezd elég hülyén gondolkodni a viágról és főként magáról: "Azt, hogy magánéletben senkinek (érts: párkapcsolkat) nem kellek, oké, megszoktam, sosem volt ez másképp. De hogy szakmailag se, az már sok.", aztán a viselkedése is követi ezt és elindul lefele, de erről később.
Aztán vannak a "Okkké! Akár holnap kezdhetsz is!" típusú cégek. Na ezekkel is vigyázni kell, én kettőbe futottam bele: első teljesen korrekt volt, csak a munka nem jött be, a második nem, ott 2.5 nap múlva rúgtak ki - ok, profi iOS fejlesztőt kerestek, én meg úgy adtam be hogy bottal piszkálgattam már olyat. "Persze, gyere! Holnap délre érkezik a vadi új mac mini-d, azon kezdesz, Jó?" - Örültem persze, mint majom a farkának. Első dolgom pár file elküldése volt ügyfélnek, amit lassúnak talált a főnök, de majd a programozás! Na, kaptam is egy kész iPad alkalmazást ami szanaszét fagyott, hogy "javítsam meg" :D Fél nap múlva nem lettem előrébb, hát megváltak tőlem. Próbáltam haladékot kérni, de mondta az ürge, hogy most tök mindegy h egy hét múlva rúg ki vagy azonnal.
Az előző ilyen cég hardware közeli kütyükkel foglalkozott, ismerős már dolgozott ott, interjún profinak is látszott, teljesen jó társaság, pénz az so-so, (bár LMI után minden so-so :) ), elkezdtem dolgozni. Vicces, hogy újlenyomat olvasóval lehetett ki/be menni, engem sosem (vagy tán egyszer) engedett be, mindig csöngetnem kellett abban az egy hónapban, ameddig ott voltam. A munkatársakat nagyon szerettem, de hát finom kütyükkel kellett bánni, ami egyrészt túlmozgással nem ideális (bár műszerész srác tett rá spéci kapcsolót, csak nekem), másrészt a hardware-közeli programozás teljesen más technikát igényel, mint amit én addig csináltam és nem is érdekelt. Ráadásul a depi mélypontján - vagy az egyik mélypontján- jártam abban a hónapban, de annyira, hogy kimentem wc-re és remegtem. Élni se volt kedvem, nem hogy processzor gépikódú utasításait tanulni, referenciákat bújni, mert "kéne írni egy linux drivert" a kütyühöz. Világéletemben -mármint amióta dolgozom, pénzért- high-level, desktop esetleg mobil alkalmazásokat írtam, ez a low-level cucc nagyon nem az én profilom (nem a munka alacsonyabb rendű, a technika neve ez).
A projekteket, munkamenetet megismerve se lettem vidámabb, úgy gondoltam, hogy "én ehhez már öreg vagyok". Egyik reggel itthon egyeztetve bementem, elköszöntem mindenkitől, hónom alá csaptam az általunk bevitt térdeplőszékemet, lementem a cég elé és vártam aput, hogy hazavigyen a székkel együtt. Bár akkor abszolút nem volt semmi más cég kilátásban, mégis megléptem, és egy percig se bántam meg azóta se, sőt! Valószínű, ha nem vagyok depis és nincs elegem mindenből, húztam volna még ott pár hónapig esetleg egy évig is, de tovább biztos nem. (Hozzá kell tegyem, hogy volt annyi tartalékom, hogy akár 1-2 évig is kihúzzam) Össze-összefutottam régi kollegákkal, enyhén szólva se meséltek jókat, azóta meg szinte mindenki új cégnél van.
Hogy mindez a magánéletemben hogy csapódott le, az lesz a következő poszt.

Egy kis CV - engedj be!

Akkoriban a finn Nokiának dolgoztam közvetetten, de már halódott a cég. Ellop már megjött vezérigazgatónak az M$-tól és elkezdte szétverni a Nokiát. Egy kis, magyar cégen át dolgoztam nekik távmunkából, ahol tényleg a tenyerükön hordoztak: Pont ezért, amikor egy havernőm pasija megkeresett, hogy Szegedre keres irodába programozókat - és valami nagyon menő cég - nemet mondtam, hisz volt stabil állásom, már három éve.
De aztán elkezdtek igen furcsán alakulni a dolgok a Nokiánál és a magyar cégnél is lettek konflikusaim, egy év múlva újra ráírtam, hogy van e hely még esetleg. Írta, hogy valószínű lesz hely, de még meg kell várnia egy ügy végét (Mostmár tudom, ez mit takar).
Pár hét múlva írt, hogy menjek be interjúra. Ok, de hova -nem tudtam a cég nevét, csak hogy egy aikidós társam is ott dolgozik, és csak jókat tudott mondani a cégről. Ez meg ez a cím, csengőre meg ki van írva, hogy "szeretnék bemenni" angolul, Höhö, vigyorogtam magamban, de jó poén, hogy egy fejlesztő cég kiírja ezt a csengőjére.
Elmentem, első emelet, oda viszont egy jókora csigalépcső vezetett, ami nem lett barátom, de erről majd később.
Felérve láttam, hogy a csengőre írt név a cég neve valójában, és kb magyarország top 2-3 cégében van benne (Prezi még nem, vagy akkoriban indult), fél USA, Kanada az ügyfelük, enyhén szólva se szarral gurigáznak.
Interjú az jól sikerült, bár az ismerősön kívűl -aki az irodavezető volt- nem nagyon értettek, de meggyőzte őket, hogy nem lesz probéma - szakmai dolgokon kívűl, mert azzal nem nagyon volt.
Végülis felvettek! Épp Balatonon voltam, amikor a pesti főnök telefonált, és mondott egy olyan számot, amit...amit biztos rosszul hallottam, á, annyi nem lehet...De, de, jól hallottam, mint utólag kiderült :)
Eszméletlenül örültem! Egyrészt az összeg se volt semmi, de ez volt az első olyan munkahely, ahova be kellett járnom, kollegák közé, nap mint nap. Akkor már tíz éve nyomtam távmunkában,  úgy éreztem, hogy el vagyok temetve élve - aminek sok oka volt, főleg én, de ebbe nem mennék bele.
De ezzel teljesen más dimenzió nyílt meg előttem. Emlékszem, első nap, szüleim - hogy bírjam - vettek nekem egy energia italt -amivel azóta se élek-, hát, bírtam, de hajnal 3-ig nem a is aludtam :)
Egy húsz-huszonöt fős cég volt a szegedi iroda, abszolút mindenki segítőkész, elfogadtak, délben kijártunk éttermekbe ebédelni - mikor-hova - világéletemben otthon ebédeltem, kivéve az előző cégemnél a céges ebédeket, amit mindig tartottak, ha mentem személyesen, de ez a pörgés nekem alapvetően új volt. Aztán már sörözni, bulizni is jártunk kollegákkal, szóval úgy éreztem, hogy élek, basszus! :) Pár kollegával még mindig tartom a kapcsolatot, pedig ennek már nyolc éve. (8)
Szakmailag is nagyon jó volt az az idő, amit ott töltöttem. Cutting-edge, nagyon új technológiák, profi munkamenet, egy évet voltam ott, de annyit tanultam, mint előző 10 évben kb. Nagyon élveztem! Emlékszem, az egyik szobából a szerverszobán át nyílt a konyha, ahol dupla ajtó volt -lévén a szerverszoba hideg- és én nem tudom, miért pont ott. de minden nap, ahogy nyitottam/csuktam az ajtókat és mentem kávéért, az volt az eszemben, hogy "baszki, én tényleg itt dolgozom!". Nem büszke voltam , hanem nagyon boldog. De kaptam is nagyon jó visszajelzéseket: az volt a szokás, hogy negyedévenként mindenkit külön-külön értékelt személyesen az épp aktuális főnöke, és én olyanokat kaptam, hogy belepirultam a sok dicséretbe, komolyan :D "nagyon jól járt veled a cég", "tudásra benne vagy az iroda top 20%-ban" meg ilyenek, ami már majdnem, hogy csöpög :) Cég is kitett magáért, billiárd, puzzle, futópad a pihenő szobában, mindig friss gyümölcs a konyhában, ingyen cola, évente nyaralás, Barcelona (ez esett az egy évembe), Tenerife, Málta, stb.
Sokáig az egyetlen "komoly" problémát az a csigalépcső jelentette, amin fel kellett jutni. Nem is fizikálisan, inkább pszichésen. Korlát csak a belső felén volt, a fal mellett, ahol szélesebb - nem.
De megkérdezték, hogy segítene-e, hogy ha a fal mellett is lenne korlát, mert ha igen, tesznek! Mivel ez egy műemlék épület, ez nem volt olyan egyszerű: fél évig jártak a Műemlékvédelmi Hivatalba, de kijárták! (Úgyhogy emberek, az a korlát miattam van ott!!! :) )
Szóval minden arra mutatott, hogy nekem ott stabil helyem van. Néha ugyan megjelent a pesti főnök és a szegedi kisfőnökökkel teljes egyetértésben kirúgtak 3-4 embert 2-3 havonta, de hát ebbe nem láttam bele, úgy voltam, hogy próbaidőt túléltem, mindenki szétdícsér, hát engem meg miért.
Aztán volt egy kis kavar az egyik projekttel, új módszertan is jött be (ami csak ürügy), családi esemény miatt elmentem szabira pár napra vagy egy hétre, nem tudom már.
Volt egy céges szokás, a munka évfordulókat ünnepeltük, általában sörözésekkel. Máshol én nem tudok ilyenről, de utólag teljesen érthető.
Egy napom volt az 1 éves évfordulómra, már le is foglaltam asztalokat egy helyen. Ittunk végül, de más lett az apropó:
Megyek dolgozni szabi után, szokásos demó meeting, egyszer csak benyit a pesti és a szegedi főnök. Hatan voltunk a teremben. "Ok, ti ketten menjetek ki" -nem én voltam az egyik- "A többiek munkájára a cég ezentúl nem tart igényt!"
Sokk, kivégzés, nem tudom máshogy leírni...Nemááá, bazz, én itt akarok dolgozni! A qrvaélet, ez vicc? Pár hete volt értékelés, akkor ilyenről nem volt szó
Ahogy írtam, nem csak munkahelyet veszítettem, hanem picit többet. Nem rögtön és nem csak emiatt, de picit megzuhantam, úgy 1-1.5 évre, de ez másik poszt lesz.
UI: kis irónia, hogy azóta mindhárom főnököt kirúgták, aki engem kirugott :)

Kitartásról :)

Hazaértem melóból egyik nap, fáradt is voltam, szomjas is, gondoltam bontok egy sört.

Ez nem szokatlan, hisz kvázi minden nap így gondolom (aggodalomra nincs ok, ez csak a meló utáni gyógysör.) Viszon ebből adódóan elég nagy rutninom van már a sörnyitásban: egy "cccc" és kész, mostmár gond nélkül megy (hogy ez jó, vagy rossz, mindenki döntse el maga :) ) 

Azért még több évnyi rutin után is inkább a mosogató környékén teszem ezt meg, ki tudja, jobb félni..

Álltalában egy csepp nélkül megúszom, kivéve, ha pl. a sör bontókája nagyon le van lapítva. Ez már nem jó el. Mindegy, próbálkozni kell, ugye, ilyenkor fárasztom egy kicsit és vagy megadja magát - ami jó - vagy elforog. Na itt indul el a lejtőn a dolog. Aznap elforgott...

Még innen is lehet korrigálni - bár nem könnyű visszaforgatni a megfelelő, bontó-szögbe, de ha megvan, örülünk, pár csepp mellé megy, de az nem lényeg.

De ha nem pont a megfelelő szögben áll és az ember türelmetlen - mert az -, megpróbálja vele felfeszíteni, "hátha", na akkor kezdődnek a gondok. Fel ugyan nem nyílik, de épp annyi rés keletkezik a dobozon, hogy a sör elkezd szivárogni. Na ilyenkor picit intenzívebben kezdek el káromkodni, ami az első elforgástól kezdve folyamatos. "qrva anyját, akkor is megiszom, de addig kijön a fele! qrrrvaélet!" Nem gondol ilyenkor az ember magasztos dolgokra "nem szabad feladni", "mekkora dolog ez, h csak azért is, stb" meg a többi bullshit: meg akarja inni és közben folyamatosan káromkodik.

Azért teszi ezt, mert a szivárgás miatt ott már minden csúszik, esély sincs a bontókával tovább, jönnek a szerszámok: "kanál végével benyomom" - aha, hiszed..."akkor kés" Na az nálam veszélyes, mert nem tudom pontosan pozícionálni, megszalad, kezem bánja, vagy kiszúrom az oldalát, még a maradék is elfolyik!

Jó, akkor kompromisszumos megoldásként olló: nem annyira veszélyes, ámde mégis hatékony - álltalában. 

De most már kellően ideges voltam, doboz összenyomorgatva, negyede elfolyt, így sikerült egy apró jukat ütnöm a doboz oldalán, amiből elkezdett spriccelni a sör fölfele.

Na jó, nem szórakozok én ezzel: eldöntöttem a dobozt, belevágtam az oldalába az ollót -hogy legalább ne spricceljen- és kész....De csak meg kéne inni...

Korsó elő, sör beleállít, az oldalán kicsordogált - picit még ki kellett rázni - hááát picit több, mint felét sikerült megmentenem :D