Na szóval ott tartottam, hogy kirúgtak. Az első sokk hevében el is mentünk inni egyet a közeli mozi büféjébe, egy unicum és egy sör után annyira nem tűnt tragikusnak a dolog. Havernőmre is ráírtam hogy mi van, vele is ittunk rá egy (de inkább több) sört, megállapítottuk, hogy elmennek az anyjukba,
egy picit jobban éreztem magam, mint reggel tízkor, a meeting végén.
Tragédia nincs, végülis rengeteg fejlesztő cég van Szegeden. De tényleg, annyi, egy kívülálló el sem hiszi. (Azért ilyen volumenű kevés, vagy akkoriban kevés volt, fel lett rakva a mérce rendesen).
Egy dolgot tudtam: ha egy mód van rá, nem akarok távmunkában dolgozni, kellenek a kollegák offline, meg iroda, ahova naponta be kell járni, stb stb. A legtöbben pont az ellenkezőjére vágynak, és ha olvassák, gondolják, hogy hát hülye ez, noormális? Mazochista, hogy kényelmesen, otthonról akár kisgatyában is dolgozhatna, oszt nem? Hát, erre csak azt mondom, egy cimbora fél évig próbálta ki ezt önszántából és olyan szinten únta szét magát, hogy sikítva ment vissza a régi cégéhez. Na most ezt én majdnem tíz évig csináltam :)
Persze mindig "két dolog van", egy nem eléggé szívatja az embert, beleszerettem egy nőbe, akibe nagyon nem kellett volna és így ennyi év után nekem is nagyon röhelyes az egész, egy dolog jut eszembe h "de méééééé???", de akkor nagyon intenzíven éltem meg és felülírt tképp mindent.
Nem megyek bele, (számomra) szokásos sztori: jóban voltunk, jártunk erre-arra, én bekattantam, nem modtam meg, de elkeztem egyre hülyébben viselkedni, nagyon besokallt, került is, kibékültünk, jóban vagyunk :) ez kb 1-1.5 év. Az azért depiből elég sok :) Mert ugye mit csinál ilyenkor az ember? Keres mást. Na de én? Ekkoriban volt pár sikertelen próbálkozás ami a blogon "Elcseszett randik" címszó alatt található meg.
Na ilyen nehezítő körülmények közt álltam neki munkát keresni. A többieket 1-2 hónap alatt felszívta a piac, és engem is majdnem, mert egy volt kollega haverja egy képalkotó cégnél dolgozott, és kerestek embert. Be is mentem interjúra, a teszt elég jó lett, az alapján visszahívtak. Az akkori igazgatónő azonban nem mert közvetlen alkalmazni, mert napi videó meetingek voltak az amerikaiakkal (a mostani cégemnél meg a Linziekkel, na? :)), izé-hozé, de az Egyetemmel, pontosabban a Radiológiával (CT/MRI képelemzés, tök érdekes téma) volt egy közös projektjük, aminek keretében 4-5 ember dolgozott egyetemi alkalmazásban velük. Úgy végülis felvett a Radiológia, de nem ment símán: az üzemorvosi álltalában programozóknál nem nagy dolog: le tudod-e olvasni a szemész táblát, vérnyomás, sztetoszkóp azt jó. Na de ugye engem egy egészségügyi intézmény vesz fel, itt sokkal szigorúbbak a szabályok. Igazából ez se gond, de az üzemorvos megijedt: "De....nem fog betegekkel bánni, ugye?" Nem, mondom, programozó vagyok, kórterem közelébe se megyek, ha nem muszáj. "az jó....dedede" és nem hitte el. Aztán beszélt vele a projektvezető az egyetem részéről, azt hiszem az igazgatónő is, akkor már teljesen korrektül állt a dolgokhoz. Mivel eü, mellkas röntgen, szemészet, engem elküldött neurológiai vizsgálatra is, de végülis minden OK volt.
Fél évig voltam a cégnél - mégis sok jó sztori van, külön posztot érdemelne -, ugyanis féléves szerződéseket kötöttek az egyetemmel, de mondták h ne aggódjak, mindig megújítják. Kivéve, ha jön egy új gazdasági igazgató és úgy nem dönt, hogy nem kell ez a projekt :) Persze, hogy így jártam, ötünk közül párat felvett maga a cég, engem ugye továbbra se, így párunk munkaviszonya megszűnt. De jó fejek voltak, búcsúztatás, ajándék és persze hangsúlyozták, hogy a munkámmal nem volt gond, de így jártam.
Aztán elkezdődött az interjúkra járás: voltam egy halom cégnél de interjún -ahova nem egyszer leizzadva estem be, mire odaértem izgulásból kifolyólag- megijedtek tőlem, amit bizonyos szempontból értek. Amit viszont nem, hogy ott volt a szakmai önéletrajz - A CV- amiben akkorra már egész szép referencia volt, jópár projekt, programnyelv, módszertan, teamwork, agile stb és tudtommal van olyan, hogy próbaidő. 1-3 hónapig bármikor elküldhetnek indoklás nélkül, ha mégis "gáz a csávó".
De nem. Persze a "majd értesítjük" általános gyakorlat bárkivel szemben, de azért hihetetlenül bosszantott. Na most ha ehhez hozzájön az a depi, amiről fentebb írtam, az ember elkezd elég hülyén gondolkodni a viágról és főként magáról: "Azt, hogy magánéletben senkinek (érts: párkapcsolkat) nem kellek, oké, megszoktam, sosem volt ez másképp. De hogy szakmailag se, az már sok.", aztán a viselkedése is követi ezt és elindul lefele, de erről később.
Aztán vannak a "Okkké! Akár holnap kezdhetsz is!" típusú cégek. Na ezekkel is vigyázni kell, én kettőbe futottam bele: első teljesen korrekt volt, csak a munka nem jött be, a második nem, ott 2.5 nap múlva rúgtak ki - ok, profi iOS fejlesztőt kerestek, én meg úgy adtam be hogy bottal piszkálgattam már olyat. "Persze, gyere! Holnap délre érkezik a vadi új mac mini-d, azon kezdesz, Jó?" - Örültem persze, mint majom a farkának. Első dolgom pár file elküldése volt ügyfélnek, amit lassúnak talált a főnök, de majd a programozás! Na, kaptam is egy kész iPad alkalmazást ami szanaszét fagyott, hogy "javítsam meg" :D Fél nap múlva nem lettem előrébb, hát megváltak tőlem. Próbáltam haladékot kérni, de mondta az ürge, hogy most tök mindegy h egy hét múlva rúg ki vagy azonnal.
Az előző ilyen cég hardware közeli kütyükkel foglalkozott, ismerős már dolgozott ott, interjún profinak is látszott, teljesen jó társaság, pénz az so-so, (bár LMI után minden so-so :) ), elkezdtem dolgozni. Vicces, hogy újlenyomat olvasóval lehetett ki/be menni, engem sosem (vagy tán egyszer) engedett be, mindig csöngetnem kellett abban az egy hónapban, ameddig ott voltam. A munkatársakat nagyon szerettem, de hát finom kütyükkel kellett bánni, ami egyrészt túlmozgással nem ideális (bár műszerész srác tett rá spéci kapcsolót, csak nekem), másrészt a hardware-közeli programozás teljesen más technikát igényel, mint amit én addig csináltam és nem is érdekelt. Ráadásul a depi mélypontján - vagy az egyik mélypontján- jártam abban a hónapban, de annyira, hogy kimentem wc-re és remegtem. Élni se volt kedvem, nem hogy processzor gépikódú utasításait tanulni, referenciákat bújni, mert "kéne írni egy linux drivert" a kütyühöz. Világéletemben -mármint amióta dolgozom, pénzért- high-level, desktop esetleg mobil alkalmazásokat írtam, ez a low-level cucc nagyon nem az én profilom (nem a munka alacsonyabb rendű, a technika neve ez).
A projekteket, munkamenetet megismerve se lettem vidámabb, úgy gondoltam, hogy "én ehhez már öreg vagyok". Egyik reggel itthon egyeztetve bementem, elköszöntem mindenkitől, hónom alá csaptam az általunk bevitt térdeplőszékemet, lementem a cég elé és vártam aput, hogy hazavigyen a székkel együtt. Bár akkor abszolút nem volt semmi más cég kilátásban, mégis megléptem, és egy percig se bántam meg azóta se, sőt! Valószínű, ha nem vagyok depis és nincs elegem mindenből, húztam volna még ott pár hónapig esetleg egy évig is, de tovább biztos nem. (Hozzá kell tegyem, hogy volt annyi tartalékom, hogy akár 1-2 évig is kihúzzam) Össze-összefutottam régi kollegákkal, enyhén szólva se meséltek jókat, azóta meg szinte mindenki új cégnél van.
Hogy mindez a magánéletemben hogy csapódott le, az lesz a következő poszt.
