Egyetem

Kellően távol van már, hogy írjak erről is.

Azt mondják, az egyetemi évek a legszebbek az ember életében: barátok, szerelmek, bulik mint előtte és utána soha, stb. Hát, ezek nekem is megvoltak, de nem úgy és nem abban a formában :)

Kezdjük tán ott, hogy gimiben nagyon jól éreztem magam - egy nyitott, elfogadó légkör volt mind a tanárok, mind a diákok részéről. Valahogy úgy éreztem -főleg álltalános után - hogy lehet szabadon lélegezni, fejlődni, barátkozni, nem kell kötelezően szégyellni magad, stb. A mai napig onnan van a legjobb barátaim jelentős része. Nyugodt, kiegyensúlyozott voltam - azóta se :). Láttam perspektívát és nem csak szakmait és nagyon vártam az egyetemet a bevezetőben emlegetett dolgok miatt.
Ahova először is be kellett jutni..Nagyon nem volt egyértelmű, hogy ez sikerülni fog, de összekaptam magam és meglett! Azon a nyáron kb egyfolytában vigyorogtam, hogy engem matekból felvettek, progmatra - aki jobban ismer tudja miért :)) Emlékszem, elmentünk családdal nyaralni és végig úgy éreztem, én vagyok az élet császára. Nem büszke voltam, hanem valami elmondhatatlan jó érzés volt feküdni a napon és azt gondolni, hogy igen, faszi, megvan! Mostmár hátra lehet dölni, és kérni egy sört - amit akkor még nem tettem, csak ritkán.
Ősszel, beíratkozásnál még mindig nagyon jó érzés volt, amikor kimondták: Ön mátol Egyetemi Polgár – akkor még azt hittem, hogy ez jelent valamit.
Úgy gondoltam, hogy a beilleszkedéssel nem lesz gond, hiszen ha valaki már idáig eljut, az nyilván nem hülye - már hogy nem értelmi fogyatékos-, legalább ezt nem kell bizonygatnom. Sajnos ez nem így van. Száznyolcvan fős évfolyam voltunk (progmat, közgáz-progmat) és nem igazán találtam meg a hangot évekig 1-2 emberen kívül senkivel - de velük is csak a mindennapi dolgokkal kapcsolatban: jegyzetet kértem el, stb. Buliztam én sokat, de főleg volt gimis barátokkal és az ő évfolyamtársaikkal, barátaikkal.
Azt viszont éreztem, hogy kizárt hogy 180 emberből mindenki elutasító - vagy legalábbis távolságtartó legyen, valamit én cseszek el, de nagyon.

Eleve nem vagyok kezdeményező, más meg miért jönne oda. Bementem előadásra - ha bementem - eljöttem haza, annyi. Lehetőséget se adtam nagyon kontaktra.

A helyzetet súlyosbította két dolog: egy - nyilván reménytelen- szerelem, és az a tény, hogy a matekból nem voltam olyan nagyon jó. Minden félévben átmentem, de baromira nem ment és akkor még nem is érdekelt (amit már bánok).
Azt éreztem, hogy körülöttem mindenki éli az életét, haverok már nem hozzám jönnek esténként, hanem a barátnőikhez -vagyis nem heti 5x csak 3x :D-, én meg így nem jutok egyről a kettőre.

Gondolkoztam annó sokat, hogy mitől lehet ez, és sajnos teljesen rossz következtetésre jutottam: hogy hát azért, mert én egy buta, rém unalmas, húgyagyú, műveletlen csávó vagyok - abszolút kihagytam a számításnól, hogy pl nekem van egy olyanom, hogy beszédhiba :) Csak évekkel később esett ez le, amikor panaszkodtam egy barátomnak, hogy a multkori buliban is a haverján látszott, hogy mennyire utál és biztos nem tudta elképzelni, hogy minek vagyok én ott, stb  "- Hülye vagy. Csak nem értett és próbált figyelni!". Akkor kattant be, hogy "hmmm, lehet hogy ezért van minden? Ez tényleg csak technikai dolog?" Sajnos elég későn jöttem én rá erre, de ezt majd lentebb.

Pedig sok helyre jártam -többre mint most, bár az se kevés így 43 évesen- moziba, koncertekre, színházba, sokszor a barátaimmal de sokszor egyedül, amit mostmár nem tennék - de igazán se a filmek, se a koncertek nem maradtak meg 2 napig se, mert állandóan a saját nyűgömmel voltam elfoglalva. Totál meghasonultam, nem bírtam mit kezdeni a helyzettel. Barátaimnak is állandóan panaszkodtam, sőt, egészen vállalhatatlanul viselkedtem velük nagyon-nagyon sokszor. Máig csodálom, hogy hogy a francba nem útáltak meg. Kérdeztem is ezt mostanság,  azt válaszolták mosolyogva: "Háááát, nem volt egyszerű!" :D
Ja, és baromira útáltam magam, de hát ez az eddigiekből úgymond egyenesen következik :) Egyetemmel - illetve főiskolával, mert az volt az akkor még JATE-n a progmat- nem törődtem, nem is ment. Ez a kettő egymást erősítette: nem ment mert szartam le és szartam le mert nem ment :)
Aztán -valahogy- csak megcsináltam, de 4-5 évre nem tudtam menni Szegeden, mert az átlaghoz kötötték.
Bár én akkoriban mindent a magánéleti nyűgjeimnre fogtam, mikor lediplomáztam, nagyon megkönnyebbültem. Még ugyan mindig úgy hittem, hogy ebből nem fogok megélni -mert ugye hülye vagyok hozzá default- de valami nagyon nyomasztó érzés megszűnt.
Aztán elkezdem dolgozni itt-ott, és rájöttem, hogy jééé, ez nekem megy....Jéé ezt szeretem (illetve programozni mindig is szerettem)...Sőt, tudom is! Nem érettem miért, de sokkal jobban éreztem magam :)
Aztán egy baráti sörözésen, egy 10-20 nevű helyen (később Kócsag, Old Man's, már régóta zárva van), egy srác mondta, hogy "- Te, hát miért nem csinálod meg a negyed-ötöd évet az ELTE-n? - Hát mert átlag, meg ez-az...- De oda csak főiskolai diploma kell! - Igen? -Igen!"
Ezen aztán beindult az agyam, hát de Pest meg mittomén...Szerencsére nővéremék nem messze laknak az infó parktól, szóval a lakhatás, közlekedés nem volt gond. Sokat vacilláltam és már nem is tudom, hogy, de belevágtam.
Az ELTE viszonylag sima ügy volt, mert már érdekelt is, tanultam is, matekból nem lettem ugyan jobb, de hármas megvolt, többi meg szakmai infó tárgy volt, azokat meg szerettem.
Évfolyammal most sem volt túl sok kapcsolat, de hétfőn mentem fel és csütörtökön már jöttem is haza, szóval...De sokkal lazább voltam, szerettem azt a korszakot. Aztán 2001-től programtervező-matematikus vagyok, juhúúúú! :)
Magánéletben sokminden nem változott . JATE-n rettegtem attól, hogy majd 40 évesen is a szüleimmel lakom és nem lesz senkim, és lám, pont így lett. Csak leszarom. Ténlyeg. Közel sem olyan szörnyű, mint látszott annó.
Arra meg sokadszor jövök rá, hogy ha van munkám és szeretem, amit csinálok, akkor nagyjából a többi dolog is automatikusan a helyére kerül - azóta volt egy durvább krízis ami valószínű másik poszt lesz - de lett állásom és meg is oldódott minden más.

Monológ

- JARVIS, helyzetjelentést kérek!.
- Uram, hát a kép felemás picit. Egyrészt az automata elég jól teszi a dolgát -gondolom Ön is észrevette - de másrészt a bika újabban nagyon nyugtalan, és sokat örjöng.
- jaj, ne is mond! Egyre elviselhetetlenebb! Nem tudsz neki valamit cseszni? Tényleg nagyon únom!
 Az automata az fasza dolog valóban,  egyre több dolgot outsourceolhatok neki, öltözködés, ágyazás, fogmosás stb. Nem is kell figyelnem rá, rutinszerűen megcsinálja, jobban mint én! De ez a bika...
- Uram, a helyzet valóban nem a legjobb, de megpróbálom valahogy visszaterelni a helyére...vagy egy rétre, ahol ő is jól érzi magát és nem rombol. Tud ám ő motor is lenni.
- De most rombol...minden nap, nem előre visz. Nem lehet kiiktatni, JARVIS?
- Nem, a bika ugyanúgy az Ön része, mint az automata vagy én. Egyszerre jöttünk létre és egyszerre szününk meg.
- Akkor szűnjünk meg, ha más nincs. Tényleg kibaszottul únom már.
- Uram, ebben vétó jogom van az automatával együtt, úgyhogy ezt felejtse el, mert úgysem engedem meg.
- Fasza..Akkor? Mi legyen?
- Nem olyan tragikus a helyzet, bikát meg majd intézem én, minnél többet foglalkozik vele, annál jobban hergeli. Nem kell....Másrészt: van munkahelye, jó fej szülei, pár barátja is maradt még, szóval: go on!
- Ja, a bika néhány havert is eliminált...
- De van, aki maradt, azokra koncentráljon.
- OK, nem gond, csak megemlítettem.
- Nagyságrendekkel kevesebbet pörög ezen - nekem is kevesebb dolgom van a romeltakarítással - de kérem, ne térjen ide vissza
- Nem fogok, nyugi, Jarvis. Egyébként tényleg tök sok dolog van amivel foglalkozom helyette, és kedvem is van, de ez a bika ez megöl.
- Nem fog.
- Láttad, ma is mit csinált?!!
- Láttam
- Eh..kiborít..
- Leküzdjük, nyugodjon meg, Uram.
- OK JARVIS,  kapcsold le az agyam, altass el, késő van.
- Rendben, máris. Jóéjt! 6-kor keltsem?
- Az jó lesz. Éjt!

álomrandi

Fú, álmodtam tegnap egy olyat!
Randim volt (álmomban), valami online cucc lehetett és az első találkozás élőben.
Valami vízparti kiülös helyen találkoztunk, elég határozott volt a nő és úgy leosztott, mint az állat :)
Pedig nagy reményeket fűztem hozzá (biztos chaten jól nyomtam v nem tudom), de nem ez lett. Kezdődött azzal hogy -aki ismer, pontosan tudja miről beszélek- ha izgulok, már pedig izgultam, az látszik. Most is látszott, és még le se ültünk, amikor mondta, hogy "Na, eeeez undorító!" Ebből ő köszöni, de nem kér! Leültünk -valahogy pár haverom is csatlakozott- s a nő elkezdte sorolni, miért vagyok én totálisan alkalmatlan arra, hogy akár vele, akár bárki mással kapcsolatot létesítsek. Pontosan nem emlékszem, miket mondott, de mivel az én álmom, nagyjából tudom, mikre utalhatott (nem így él egy 4x éves, mit tudnék én neki nyújtani, hogy mertem és őt elhívni, stbstb) :)
Ja és nem nekem mondta (le se szart kvázi), hanem az ott ülő barátaimnak. Bár egyáltalán nem volt szimpi a csaj, ahogy előadja magát és kioktat, mégis kussoltam és meghúztam magam, mert tulajdonképp igaza volt...asszem. Hozzá teszem hogy mostanában egy nő kiosztott, egy meg előadta magát keményen, de egyik se a témában.
Viszont: annak ellenére, hogy adtam neki némi igazat, ezt én egyben le is szarom már, de nagy ívből :) Nem akarok már megfelelni, nem akarok "jó ember" lenni, és baszottul nem érdekel, ki mit gondol rólam. Most, igy 43 évesen, életemben először, tényleg nem, sorry. Megvannak a magam kis dolgai,én így tök jól elvagyok most.